Szörnyű lehet, ha valakit megtámad egy súlyos betegség. Szembenézni egy gyilkos kórral, magával a halállal, embert próbáló feladat. De a test fájdalmát viszonylag könnyű orvosolni, a hibáit meg lehet javítani műtéttel, kezeléssel. A halál ellen lehet küzdeni, kitartással, támogatással. Ha pedig elbukik az ember, ha legyőzi a betegség, azt mondjuk: életét vesztette.
És mi van, ha a sors alattomosabb? Ha a baleset nem a testünkön ejt sebeket és a fehér köpenyes orvosok nem tehetnek semmit? Mert a test fájdalmánál ezerszer égetőbb a lelket megtámadó pusztító erő. Nincs rá gyógyszer, nincs enyhülés, nem lehet észérvekkel sem hatni ellene. Ott van belül, mardos, gyötör nem lehet másra gondolni, ezzel kelsz és fekszel, ráadásul erősnek kell maradnod a mindennapi életben...
És a sors néha igen aljas. Nem ott támad, ahol felveheted a kesztyűt. Olyan helyre döf egyet, ahol nem számíthatsz rá, ahol nem hiszed, hogy érhet támadás. Amit mindennél biztosabb bástyának hittél. Kirántja alólad a szőnyeget és az életedből épített üvegkastély darabokra törik. És nem akarsz haragudni, nem akarsz már sírni, vagy bosszút állni, csak egyes egyedül arra vágysz, hogy bár ne történt volna meg és visszabújhatnál a biztonságos, meleg takaród alá, ahol még minden rendben van és a hideg sehol nem hatol be alá. De már lerángatták a takaródat, reggel van és fel kell kelni.
És megteheted a bizonytalan lépéseket a hideg padlón egy új kezdet felé, ha nem nézel hátra, elfelejted a rémálmot amiből felriadtál. DE nem kísért e majd egész nap? Nem jut e majd eszedbe, ha látsz valami ahhoz hasonlót és nem rántja e majd össze a zsigereidet az emléke?
Kiskoromban volt egy szörnyű álmom. Egy fekete szobában feküdtem egy sötét ágyon és nagyon féltem, mert ijesztő volt az egész környezet. Alattam sötét lépcsősor és mikor a fal felé akartam fordulni, kinyúlt egy sötét kéz belőle én meg felriadtam. Többször visszatért és ma is megborzongok attól a látványtól, pedig kislány voltam még. Más rémálmot hamar elfelejtettem és felidézni se tudnám már.
És mi a garancia, hogy elmúlik majd a szorítás, a szorongás, a megalázottság érzése? Hogy lehet felépíteni azt ami eltört? Amiben csalódnod kellett?
És ha az ember nem képes felkelni a meleg ágyból és nem lép ki a hidegbe, meddig tart a fájdalom? Amíg az ember elméje megbomlik az őrjítő tehetetlenségtől? A lelked sose forr össze és megcsonkítva marad? Hogyan védd meg magad az észt vesztő fájdalomtól?
Készülj fel, hogy lehet, nem fog menni. És hiába vágyakozol és sírsz, ott marad.
Vagy építgetheted az új üvegkastélyt, esetleg a szőnyeg nélkül, és reménykedsz, hogy azok a felsőbb erők megkímélik.