Bevallom, néha egyáltalán nem tudok mit kezdeni az emberekkel. Én őszinte, egyenes embernek tartom magam, elutasítom az alakoskodást, kétszínűséget, igyekszem következetes lenni. Ezért nem igazán értek bizonyos dolgokat, helyzeteket, kapcsolatokat. Mert igen kellemetlen helyzetbe hoz, amikor valaki megkopogtatja a vállamat, majd megpuszil, mintha a legjobb barátnők lennénk már hátulgombolós korunk óta...
Az a helyzet, hogy ezzel a lánnyal én körülbelül általános hatodikban beszéltem utoljára, ugyanis akkor ment el gimibe. Vesztemre ugyanoda ahova két évvel később én is beiratkoztam. Ez alatt a négy év alatt, míg két osztályteremnyi távolságban koptattuk az egyik nagymúltú budai katolikus gimnázium ócska, zöld padjait és azokat a székeket, amelyekből kiálló szögek szaggatták nemzedékek nejlonharisnyáját, nem túlzok, egy bővített mondat se hagyta el egymás felé ajkunkat. Nem mintha ez zavart volna, hiszen az osztályharc szította középiskolai életben farkastörvények uralkodtak, így egy ilyen alsó kategóriás plázacica és jómagam (ide nem találtam megfelelő besorolást), nem érintkezhettünk volna, a kaszttörvények miatt. Bizony, aki Gucciban született, az nem vegyülhet az egyszerű pórnéppel, még ha mégoly butuska is. Én nem vágytam az övéi közé, nem tudtam volna vihogva, bugyit villogtatva tökéletesen eszméletlenre inni magam, hogy aztán másnap egy foghíjas, zselétől ragadó ifjú karjaiban ébredjek egy szebb napra. Persze, ez nem címkézés, csak eszembe jutott.
Tehát ezen érzékletes bevezető után, elképzelhető, hogy roppantul meglepett, mikor ez a leányzó, akivel négy éven át oly mértékig megvetettük egymást, hogy az arcunkat is elfordítottuk mikor találkoztunk (én ugyanis ismertem az alsós előéletét...), nevetgélve közli, hogy de jó, hogy találkoztunk, mi van velem. Én bevallom, zavarba jöttem, mert nem tudtam mit reagálni. Azt már csak udvariasságból sem mondhattam, hogy ezt szívesebben megosztanám az aluljáróban dolgozó mosdókezelő hölggyel is, így jobbára bele kellett mennem a játékba. Néhány sablon kérdés után (Hova jársz, mit tanulsz, tartod valakivel a kapcsolatot, stb...), viszonylag biztonságos terepre terelődött a beszélgetés fonala, vagyis a klasszikus, beszéljük ki a régi tanárokat irányába. Nem hiszem ugyanis, hogy más értelmesebb témát érdemben megvitathattunk volna. Majd jöttek a kínos kérdések:
- Nektek a francia volt a kötelező az angol mellet, ugye?
- Ööö...Hát nem.
- Az a magas fiú, akivel jártál?
- Nem, ő valaki más...
Szóval rettenetesen kínos volt az egész. Én nem értem, hogy a gimnázium zárt és kemény világából kikerülve, hogy felejtődhet el, mindaz, aminek békés, egyszerű burkában, lombikban nevelve felnőttünk? Nem lehetne, hogy azzal akivel nyilvánvalóan semmiben nem értetek egyet és eddig se beszéltetek soha, mert egyszerűen semmi közös nincs bennetek, simán levegőnek nézzétek egymást?? Ahogy már megszoktátok?

Persze ezzel nem azt mondom, hogy valakit örökre le kell írni, ha nem bírtad a suliban. Például, általánosban volt egy lány, aki a sznob C-be járt, akik énekkarosak voltak, mi meg csak gagyi és középszerű A-sok, így zsigerből utáltuk egymást, a már említett osztályharcos okokból. Aztán ugynabba a gimibe jött, ugyanabba az osztályba, és mivel ő volt az egyetlen ismerős arc, mellé ültem le az első napon. Elég pozitívan csalódtam benne, így négy éven át, a sok fiú mellett, ő volt az egyetlen lány, akivel összebarátkoztam. Pedig vele aztán még kevesebb dologban egyezünk, ha csak nem a komolyságunkban és céltudatosságunkban. Meg persze a szentimentalizmusunk...

Mindegy, én csak azt nem értem, hogy mért kell jópofáskodni, alakoskodni, mikor nyilván soha nem keressük majd egymást többé. És jólnevelt ember lévén, nem figyelmeztethetem, hogy saját szabályrendszerük alapján, nem érintkezhet egy érinthetetlennel. Lehet, hogy egy kis kalandra vágyott...