23:27

Azt hiszem minden ember életében eljön az az idő, mikor valahogy rálel önmagára. Mikor végre adhat egy célt az életének, mikor kialakul az egyénisége. A fiatalságom teljes önhittségével állítom, hogy azt hiszem számomra eljött ez a pillanat.
Két nagy vízválasztóhoz is érkeztem 2007-ben.
Az első, hogy megkaptam azt az esélyt, amiért annyit dolgoztam és amire úgy vágytam. Lehetőséget kaptam, hogy azt tanulhassam, ami nemcsak a legjobban érdekel a világon, de megmozgatja a fantáziámat, a gondolataimat, a szívemet is. Ez pedig nem kis szó ma, az intellektuálisan agyonterhelt társadalmunkban. Itt pedig köteles vagyok megemlíteni az én mentoromat, Balla tanárurat, aki akkor, tizedikes koromban ébresztett rá arra, hogy a művészet már nem maradhat ki az életemből. Ő említette először: tehetségem van hozzá. Az ő támogatásával választottam egyetemet, érettségiztem művészettörténetből. Bizony, az első rajzórán a gimiben, szerelem volt első látásra. Ami pedig végleg elszakíthatatlanná tette a köteléket köztem és a művészet között, Grünewald Isenheimi oltára volt. Szinte spirituális élmény volt. Hálás vagyok Istennek azért, amiért tudom, hogy mi akarok lenni. Ez meghatározza azt a jövőbeni célt, amit el fogok érni, amiért érdemes küzdeni, ami valahogy biztonságérzetet is ad.
...
Mikor először kitettem a lábam a PPKE BTK vasúti megállójában tudtam, hogy ide akarok járni. Ez az a hely, ami az egész lényével támogatja és inspirálja a gondolataimat. Mint egy külön világ, ahová kilépsz, mikor elhagyod a meseszép, kék kárpittal bevont, meleg Desiro vonatot. Jó ilyen emberek, ilyen fiatalok között lenni. És jó ennyi új barátot, havert, ismerőst szerezni. A PPKE varázslata abban áll, hogy bármennyi időt is töltesz el ott, sosem vagy egyedül. De ha néha mégis, akkor feltöltődhetsz az épület, a közösség lüktető, soha nem pihenő forgatagából.
...
Bevallom, sosem voltam éltanuló. A gimiben az irodalmon, a történelmen és a rajzon kívül soha nem volt igazán jó jegyem. De néha még ezekből se. Ezért is lepődtem meg, hogy az egyetemen viszont minden órát nagyon élvezek. Sőt, még a keserves vizsgaidőszakban is szinte tudásszomjasan ültem le a reneszánsz, vagy az építészet tanulásának. Persze lehet, hogy csak az azóta láblógatással töltött napok cukormázas derűje szépítette meg ezeket a pillanatokat... De igenis, minden stréberség nélkül kiáltom büszkén a monitornak: Én bizony sajnálom, hogy hiányoztam néhány óráról, mert imádom amit tanulok és életemben először tényleg tudni is akarok!
A második, hogy rátaláltam arra az emberre, aki tényleg a társam. És nem a Mónika-show értelemben, hanem tényleg a lelki társam. Róla nem írhatok sokat, mert az érzéseimet nem könnyű szavakba önteni. És igazából nem is itt van a helye annak, hogy ezt a gyönyörű, együtt töltött évet méltassam. 

23:56

Ezekből levonva a konklúziót, azt hiszem, rendben vagyok. Az elmúlt egy-két év olyan szellemi, lelki inspirációt nyújtott, amire már nagy szükségem volt. Nem tudom, hogy mi vár rám, de amiket ezalatt tapasztaltam, akiket megismertem, bizonyára segítenek majd. És örülök, hogy vannak az életben kemény próbák és buktatók, és itt segítségül hívom egy tanárom esztétika órán elhangzott bölcsességét:

"aki úgy boldog, hogy sosem kellett sírnia, az a megvigasztaltatás boldogságától megfosztatik"